Ha a szemeinken és füleinken minden nap áthatoló betű- és szóhalmazból következtetéseket is képesek vagyunk levonni, hamar kikristályosodik az agyunkban, hogy az MSZP története ’89 óta – kisebb-nagyobb, de inkább rövidebb, mint hosszabb megszakításokkal -, a meghátrálásról, a korábbi elvek, tettek feladásáról és önmegtagadásról, valamint a mindennapi túlélésről szól. Ez egyre gyakrabban egészül ki azzal, hogy Magyarországon - ideológiáktól függetlenül, egzakt értelemben - egy kormányzati teljesítmény létezik, amihez az elődök és az utódok munkáját méricskélni szokás: az Orbán-kormány egykori tevékenysége a mérce.
A magyar közélet origója jó ideje Orbán személye körül lelhető föl. Ennek (is) következménye, hogy az MSZP-t hátrálás, kudarcélmények sorozata és hol erősebb, hol gyengébb, de mindig jelen lévő frusztráció jellemzi.
Elemzésféleség következik. A részletek kibontása beljebb.
’90-hez nyúlunk, hogy a fentebbieket alátámasszuk: a rendszerváltás eufóriája törpepárttá aszalta az egykori MSZMP-t. Aztán eljött ’94, s Horn Gyula fényes győzelemmel törte ki a karanténból a korábban uralomhoz és ügyintézéshez szokott társaságot. Ekkoriban terjedt el szocik között az a mondás, hogy „ez mégiscsak a mi országunk, elvtársak”, aminek volt is igazságtartalma: negyven év társadalomfejlődését nem írja felül, és nem változtatja meg négy évnyi más elit által vezérelt társadalomszervezés. Cilusnyi szocialista kormányzást követően aztán ’98-ban gyökeresen új korszak toppant a posztszocialista Magyarországra: jöttek a „fiúk” a maguk ideáival, a XX. századi médiapolitikára szabott öltönyeikkel és a szocik nagyjából köpni-nyelni nem tudtak. Erről híven tanúskodik Szili Katalin HVG-beli portréja (utolsó oldal), melyben „nagyjainknak” titulálta az akkori kormány képviselőit.
Akkoriban sütött a nyilatkozatokból és a testbeszédből: az MSZP tehetetlennek, kicsinek és frusztráltnak (leváltottnak és mellőzöttnek) érzi magát, és nagyon nem tud mit kezdeni azzal, ahogyan a Fidesz-vezetői ráéreztek a néplelkületre, és széles körben átélhető jövőképet állítottak az állam polgárai elé. Ellensúlyozásként kizárólag saját kicsinységüket és megalázottságukat tudták rivaldafénybe állítani, így lett az akkorra ördögivé festett, hatalommániás Orbán ellenfele a nyilvánvalóan és bevallottan „más képességű” Medgyessy Péter, aki ha igazán elemében volt… ööö… azt gondolta, hogy úgy gondolja. Persze egészen másra is gondolhatott eközben.
Aztán hip-hop, jött a csere. A baloldal sebtiben rálelt az évek óta ugrásra kész és már nagyon vágyott vezérére, Gyurcsány „nem kell Orbán Viktortól beszarni” Ferencre, aki hitet, önbizalmat, tartást, újraremixelt (nem kevert, hanem rázott), a széles hallgatóság számára befogadható, kellően materialista ideológiát tudott adni az önmagával nyűglődő, vízióhiányos, későkádári és cselekvőképtelensége (pénzen vásárolt népszerűség után ha fogytán a pénz, egyre csak lefelé tart a népszerűség görbéje) okán saját frusztrációjában hempergő elitnek és szavazóbázisnak. És nem mellesleg új idolt személyesített meg: a baloldalnak is lett saját, szerethető-követhető, komplex világlátással rendelkező, nyüzsgésben fáradhatatlan vezetője, aki minden esetben tudja a tutit; és nem csak tudja, hanem mondja és teszi is.
Gyurcsány jött, látott, győzött, és egy ideig úgy tűnt, a történelmet is magára szabja. A Fidesz ekézésében, a felelősségáthárításban és semmittevésben jobb volt, mint bármelyik addigi szoc.vez., és ezt eladhatóan öntötte nyakon a cselekvés látszatával is (copyright: őszödi monológ). Még akkor is torkaszakadtából állította Kóka-klónjával az oldalán az ellenkezőjét, mikor már a – valamennyire független (értsd: MEH-es megbízásokkal nem kistafírungolt) -, közgazdászok is azt állították, baj van, baj, nagy baj.
Tehette: hitelessége meggyőző, egy jobb ország „csinálásának” szándékában a végletekig eltökélt, és az imázsában is fiatalos, sörözgetve cso-csózós, blogolva kommunikálos, trendy arc volt: érveit, vízióit és elképzeléseit az ország többsége magáévá is tette.
Ám a hatalom bármi áron történő megtartása érdekében szénné hazudta magát az ország kontójára, így a választásokat követően az első megszorítások után ugyanolyan gyorsan foszlott szét a korábbi dicsfény, a látszat, hogy tartósan Ő marad a közélet origója, mint amilyen gyorsan a magasba emelkedett és elfoglalta a centrumpozíciót; ennek súlyos árát fizeti meg azzal, hogy a napos oldal helyett manapság be kell neki érnie a latrina mélyéről előbukó bűzös sötétséggel és a gyötrő politikai magánnyal. Persze ez semmi: neki is rendre fel kell adnia korábbi álláspontját, hátrálnia kell a korábban harsogottakból, miszerint „minden rendben van”; nincsen minden rendben, mert gőzerővel konvergálunk és reform-társast játszunk, ami jelenleg még csak azt a mókát jelenti, hogy a játszma végén mindenkinek kifordítja a zsebeit a kormány. Ha mindez még nem lenne elég a hitelesség és a cselekvőképesség eróziójához, mostanában ahhoz is hozzá kell szoknia, hogy egyre többek érzése a tágabban vett elit és a tágan értelmezett köznép háza táján is, hogy: Orbánék alatt jobb volt. Nem klasszisokkal, nem fényévekkel, nem tökéletesen: de mégis. És olyanok is szájukra veszik ezeket a szavakat, akik egészen a közelmúltig anti-orbánisták és megrögzött liberálisok, baloldaliak, antifasiszták vagy egyszerűen csak távolról figyelő kivülállók voltak, illetve azok is maradtak.
Pedig Ő (Gy.F.) nagyon akarta, de mégsem sikerült. Ő klasszisokkal akart jobb lenni, mint az elődök, de mégis az egyik legrosszabb lett. Gyurcsáyn - megérzéseink szerint - kormányzóképességben is verni akarta ellenfeleit és kiutat vezényelt volna a ’70-es évek óta válságból-válságba bukfencező, hitelekkel épphogy túlélő szocialista elitnek, ám mégis ennek a gyakorlatnak lett a foglya. Ő utat mutatott volna, ám mégis a zsákutcában toporog.
Így lett Ő röpke két év alatt vörös Megváltóból a szocialisták legsúlyosabb tehertétele.
Hogy e hosszú fölvezető miértjére, a hátráló frusztrációra plasztikus választ adjunk azok után, hogy él közöttünk egy pajzsra emelt, majd ugyanilyen gyorsan eltaszított majdnem szóvivő, akinek a posztja még ma is üres (az index.hu fölényes Borókai-győzelmet hozó szóvivő-választását, mint viszonyítási alapot, vagy a szocialista képviselő beismerését, miszerint Borókai az etalon, azt ne is említsük, illetve de); hogy a komplett rendőrségi vezetésnek és a miniszternek is útilapu van a talpán, valamint az NBH vezetői kicserélve; s hogy az elmúlt egy év másról sem szól, mint tömegellenállásról és kiábrándulásról, íme egy újabb, tulajdonképpen a korábban képviseltekből való kifarolás (és beismerés) egy szocialista képviselőtől:
„Várhalmi Miklós, az MSZP biztonságpolitikai tagozata nemzetbiztonsági munkacsoportjának korábbi elnöke (…) a hvg.hu-nak úgy fogalmazott: szerinte az ország védelmi képessége szempontjából Kövér László bizonyult eddig a leghatékonyabb és leghozzáértőbb titkosszolgálati miniszternek a rendszerváltás óta (kiemelés: ufiblog). „Miniszterként megfelelő tekintéllyel és érdeklődéssel megszerzett szakmapolitizálással képviselte a szolgálatokat, különös tekintettel a személyi, dologi elemekre, és a fejlesztési költségekre. Több feladatot adott a szolgálatoknak, a kormány pedig használta a Cég által gyűjtött és kiértékelt információkat” – mondta Várhalmi, példaként említve a Dobokay Gábor tábornok (az NBH egykori főigazgatója - a szerk.) által vezetett értékelő és elemző központot, amihez hasonlónak 2002 óta se híre, se hamva.”
És ezek a nyilatkozatok nem tesznek jót a kormányzóképességét éppen helyreállítani kívánó baloldalnak - pedig biztosak vagyunk abban, Gy. azt is akarta többek között, hogy visszaadja a baloldal hitét: egyedül ők tudják az országot vezetni. Jól vezetni.
Ez nem sikerült neki. Ez sem.
Uff. Tessék mondani.
HVG-cikk.
(A frusztráltság kapcsán érdemes lenne a Gyurcsányban korábban nagyon komolyan bízó, őbelé sokat beleképzelő baloldali szellemi elit – értelmiségiek, újságírók – kiábrándultságáról és „valahol utat tévesztettünk” érzületéről is szót ejteni, de itt ezt most nem tesszük. Mint ahogyan a kommentben már említett, széles körű megfigyelésünket sem fejtjük ki bővebben, miszerint nem csak a baloldali elit, de a baloldali szavazótábor tagjai is igencsak frusztráltak és identitásuk tagadásaként élnek meg minden egyes nekik szegezett ellenvéleményt.)
Az utolsó 100 komment: